Meglepődések sorozata
- Mit tettél magaddal, te szerencsétlen? - kérdeztem meg, Krisszt.
- Semmit, csak elütöttek! - mondta, tök ártatlan hangon.
- Hogy?
- Ugye, vettem egy motort, és megcsináltam a jogsit, és elütött, egy barom kocsi! - mondta, és keresztbe tette a lábát.
- Hazudsz! - mondtam, és leültem, a mellette lévő üres ágyra.
- Nem is! - kezdett el védekezni.
- De, keresztbe tetted a lábad, és mindig ezt teszed, ha hazudsz!
- Honnan tudod? Anyáék elmondták! Pedig mondtam anyának, hogy ne árulja el senkinek! - kezdett el hisztizni. Igazán vicces, olyan mint egy 2 éves.
- Nem ő mondta el, én eddig is tudtam. Azóta tudom amióta kitörtem, a hátsó ablakot, és magadra vállaltad. Akkor ugyan így keresztbe tetted a lábad.
- Nem akartam, hogy a papa elverjen! Amúgy pedig én mondtam, hogy dobd ki az ablakot, úgyhogy az én hibám is.
- Helyettem téged vertek el. Na, de térjünk, vissza témához. Mi történt? Az igazat mondd!
- Nincs jogsim, de a többi igaz! - vallott színt.
- Te úgy vezettél, hogy nincs jogsid? Majd nem meghaltál! - üvöltöttem le, a haját.
- Most már mindegy, a mocim, csak a szüleimnek adják oda, úgyhogy le is mondhatok róla örökre. - panaszkodott. Már majd nem megsajnáltam!
- Te, hallod, eltört, a jobb kezed, és lábad, 3 bordád megrepedt, és a csuklód szilánkosra tört, és te, a mocidért aggódsz? Én, az életedért aggódnék! - kiáltottam rá.
- Kihagytad, hogy egy kisebb agyrázkódást is kaptam, de az már csak hab a tortán! - pimaszkodott.
- Tényleg, úgyis régen beszéltem anyáékkal, beszéljük meg ezt velük is! - fenyegetőztem.
- Ne kezd ezt! - mondta, de én felhívtam őket, és elmeséltem mindent.
- Jó, örülök, hogy fölhívtál. Holnap jöttök is haza! - mondta apa.
- Mi apa? Krissz még vagy egy hónapig kórházban lesz!
- Jó, akkor kislányom, csak te jössz haza! - ragaszkodott, a saját elképzeléséhez.
- Na, de apa! Én miért? Apa ne légy ilyen gáz! - kezdtem elveszteni, az ép eszem.
- Mert, addig engedtelek ki titeket, ameddig vigyáztok magatokra... - folytatta volna, csak közbe vágtam.
- De, ez csak rá vonatkozik, én teljesen jól vagyok
- És egymásra is, nem csak magatokra!
- Soha! - kiáltottam, és kinyomtam a mobilom. - Majd holnap jövök! Aludj jól Béna! - nyomtam egy puszit a homlokára, és elmentem. Először egy kocsma jutott eszembe, de mivel nem bírom az alkoholt (csak a Whiskyt, furcsa mód). A második lehetőség, hogy haza gyalogolok, de mivel nem szeretek sétálni, ezért eszembe jutott, hogy a táncterem, ahol Rydellel dolgozok, csak egy 10 percnyi sétára van innen, úgyhogy inkább oda mentem.
Elővettem a kulcsom, és besétáltam, a terembe. Csak egyre volt zárva. Furcsa, pedig ma nem én zártam be. Na mindegy. Elöntötte az agyam, az idegesség. Minek vezet jogsi nélkül, ha tudja, hogy ez, a haza mentelembe kerülhet. Alapból apa, miért ilyen izé, és miért mennyek haza, hogy sose lehessek az, aki igazából akarok lenni? Haza megyek, és mit csinálok, járok külön tanárhoz, olvasok egész nap, vagy mi? Sose leszek apa pici hercegnője! Nem leszek mikrobiológus, mint ők! Ez nem az én álmom! Már kicsi korom óta erre várok! Egy táncteremre, egy csapatra, egy barátra, és erre az egész furcsa, és egyben zavaros életre! Egész nap, csak táncolhatok, taníthatok, és senki nem mondja meg, hogy mikor hova mehetsz! Idegességemben elkezdte táncolni.
Először csak idegességemben, de utána, pedig már, mert élveztem. Szálltam, pörögtem, kézen álltam, és élveztem, azt hogy itt lehetek. Aztán megálltam, és összerogytam, a padlón. A felismerés, én nem azért táncolok, mert olyankor boldog vagyok hanem mert szabadnak érzem magam. Úgy mozoghatok, mint egy nádszál, és rá egy pillanatra akár lehetek vaskapu is, az a lényeg, hogy szabad vagyok közben. Ez az amit mindig kerestem. Szabadság.
- Freedom! - kiáltottam el magam. Talpra ugrottam, és ugrottam, egy hátra szaltót.
- Szia! - köszönt valaki mögöttem.
- Szia...Matt? - kérdeztem, mikor ráismertem, az egyik legjobb tanítványunkra.
- Zavarok?
- Dehogy! Gyere nyugodtan, te hogy kerültél ide? - ugye nem látott táncolni?!
- Csak eszembe jutott, hogy csak egyre zártam, ezért vissza jöttem, hogy bezárjam rendesen, mikor megláttam, hogy itt vagy.
- Óh, hát igen, bejöttem gyakorolni! - mondtam, kicsit elpirulva.
- De jó, akkor légyszi segítesz, nem igazán megy, az a rész, a táncban, amikor van a forgás, és utána, az a láb váltogatós ugrálós rész.
- Jó! - megmutattam - Most csináld velem együtt.
- Öhm. Sziasztok! - köszönt Rydel.
- Rydel! - lepődtünk meg mindketten.
- Ez nem az mint aminek látszik! - kezdtem volna védekezni, de láttam, hogy Rydel már is kombinálja a dolgokat.
