24. rész

Hát emberek, igen tudom rég volt rész, de na.....a szerelem az ember minden idejét felemészti, de most itt az idő, hogy folytassuk ezt a csodás történetet! Sajnálom hogy ennyit kellett rá várni! :(

Let's not be alone tonight

- Úristen, borzalmasan sajnálom! - kiáltotta el magát a nővérke aki a nyakamba öntötte a forró levest.

- Rettentően béna vagyok! Várjon, had töröljem fel! - magyarázkodott tovább, miközben elkezdte letörölni, a tészta darabokat a mellkasomról, és a nyakamból.

- Hagyja, hagyja! Inkább megcsinálom én! - kértem el tőle a rongyot, amivel törölgetett.

- Olyan béna vagyok, rettenetesen szégyellem magam! - magyarázkodott tovább.

- Semmi baj, mindenkivel megesik az ilyen! Sose sajnálja, legalább időben felébredtem! - mosolyogtam rá.

- Bocsánat kérés képen, rakok vizet a virágja alá, mert úgy látom már szinte az egészet felszívta!- ragadta meg a csokrom, és kirohant vele az ajtón. 

- Nagyon köszönöm! - mondtam, mikor visszaért vele, tényleg jót tett neki a kis vizecske.

- Ugyan nincs mit azok után, hogy magára borítottam a levesét! - legyintett, és elment. Bekapcsoltam a TV-t, és elkezdtem kapcsolgatni a csatornák között, mikor valami érdekeset láttam meg.

A híres Ross Lynch-et, a rendőrök kapták el Miamiban, mikor régi barátnőjét, és munkatársát Laura Maranot akarta megerőszakolni! A tini sztár mindent tagad, de Laura rögtön feljelentette, és most Ross Lynch szabadon védekezhet, de a vádak nagyon erősek ellene, szóval nem sokáig. A fiú családja, nem akart nyilatkozni stábunknak, de maga Ross Lynch mondott egy pár szót!

- Az egész egy csapda, tőrbe csaltak, semmit nem is csináltam! - magyarázkodott, de az ügyvédje nem engedte, hogy több szót szólhasson. 

Most az időjárás jelentésünk következik....

 Lefagyva bámultam a TV-t, és nem is tudtam kinek higgyek. A szívem elkezdett zakatolni, és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne, ha most a karjaimba zárhatnám. Ekkor egy nővérke jött be az ajtón.
- Hölgyem, minden rendb.... - kezdte volna mondani a kérdését, mikor én félbeszakítottam.
- Van valahol egy vonalas telefon? - kérdeztem vörösen villogó szemekkel. Tudtam mit kell tennem.
- Van hölgyem, de még nem kelhet fel, ez az ön állapotában ájuláshoz is vezethet! - magyarázkodott a nő, de én kipattantam az ágyból, és egyenesen a szemébe szegeztem a kérdést.
- Hol van a telefon? - tagoltan mondtam, egy cseppnyi (tengernyi) idegességgel a hangomban.
- A folyosó végén jobbra, de... - mutatott ki, az ajtón.
- Köszönöm! - indultam el kicsit dülöngélve. A telefon tényleg ott volt ahol a nő mondta, oda álltam, bedobtam az összes aprót, amit találtam, és tárcsáztam.
- Haló? - kérdezett bele valaki félő hangon.
- Rydel! Azrita vagyok, add Rosst! - parancsoltam kicsit agresszívan.
- Stormie vagyok kicsim! - kaptam rá, egy halk választ.
- Csókolom! Azrita vagyok, tessék adni Rosst! - magázódtam, pedig régen már megkért egyszer hogy tegezzem.
- Nem tudom..... - mondta, és halottam, hogy a végén elsírta magát.
- Mi történt? - sokkolódtam le.
- Elszökött, és azt mondta, hogy ne keressük. A gyerekek elmentek megkeresni, különböző barátaihoz, de sehol sincs. - zokogta el. A szívem majd kiugrott a helyéről. Sejtettem, hogy hol kéne keresni. El sem köszöntem, csak leraktam a telefont, és indultam is a recepcióra.
- Üdvözlöm, hol vannak a dolgaim? - kérdeztem szúrós szemmel.
- A szobájában a szekrényben kéne lennie, ott már kereste? - válaszolt lenézően.
- Köszönöm, ja és távoznék, a saját felelősségemre! Kérem a papírokat!
- De.....
- Most! - mondtam kicsit hangosabban.
- Tessék! De a főorvos úr nem fog örülni! - rázta a fejét.
- Na bumm, nem nagyon zavar! - húztam meg a vállam, és indultam el a kórtermem felé, miközben elkezdtem kitölteni a papírokat. Tényleg a fiókomban volt a mobilom, és a pénztárcám is. Át vettem a ruhám, és elindultam kifelé. A recepció előtt, biccentettem, és leraktam a papírt kitöltve, és elsétáltam. A kórház előtt fogtam egy taxit, és indultam is Miamiba. Mivel Ross ott járt utoljára, ezért biztos h a tóházban van. A tóház, egy kis kunyhó, eldugva a város szélén. Ross nagypapájáé volt, és Stormie ott nőtt fel, de régen el kellett adniuk, mert Stormie szülei nagyon betegek lettek, és később meg is haltak. De a házat Ross a saját nevére íratta, és arra várt, hogy a szülei ötvenedik házassági évfordulóján (3 hónap múlva) oda adja nekik, hogy éljenek ott.
- Itt balra! - mutattam, egy köves út felé.
- Biztos benne hölgyem? - nézett vissza rám a sofőr a vissza pillantóban. Elég volt, hogy küldjek felé egy villámló pillantást, és a következő két kanyarban már nem kérdezett semmit. Az utolsó kanyar előtt megállítottam a taxit, mert nem akartam hogy Ross észre vegye a jöttem. A taxis furcsán nézett rám, de nem kérdezett semmit. Kifizettem, és elindultam a ház irányába. A ház redőnyei le voltak húzva, úgy hogy ha nem lettem volna olyan magabiztos, akkor biztos azt gondoltam volna hogy nincs ott senki. Szépen elsétáltam a házig, és bekopogtam az ajtón. Egy női hang válaszolt. Olyan ismerős csak tudnám kié, törtem a fejem. És ekkor egy olyan lány nyitott ajtót, akire sose gondoltam volna.
- Szandi? - néztem nagy szemekkel, a kis kori barátomra, aki egy szál törülközőben volt.
- Ki az? - jött oda Ross is, akit úgyszintén csak egy türi borított be.
- És én még aggódtam érted! - kezdtek el csorogni a könnyeim.
- Szerelmem! - ragadta meg a kezem. Ekkor egy akkora maflást kevertem le neki, hogy az én kezem is belefájdult.
- Pofátlan, buzi! - mondtam, és elszaladtam, Ross pedig utánam.......

:. Ha tetszett, hagyj nyomot magad után! Köszönöm! .: